Besokalltam. Futni mentem. Este volt és sötét már. A hűvös levegő felemelően hatott rám, mikor arcul csapott. Vittem fényt is, leginkább, hogy engem lássanak. Most a szemüvegem is velem tartott, pedig nem szokott. Látni akartam, de vakság fogadott. Megszokásból szedtem a lábam az ismeretlennek tűnő ismerős talajon. Tudod, van olyan, mikor a járt út hirtelen sötétbe fordul. Minden támpont eltűnik hirtelen és a kezedben tartott fény is csak enyhe sugárban van jelen.
Mit csinálsz? Megállsz? Óvatosan lépkedsz? Sikítasz? Belefutsz a nincsbe? Hogyan tovább?
Futok! Aki ismer, most nevet… a kos vezet… bizonyítani akarok. Kinek? Minek? Hova és mire? Megfeszülök, de nem kell! Jó vagyok, és jól vagyok! Minden lámpa kiég és cserére szorul. Kösz Edison! Minden kudarc, akadály csak egyel kevesebb, ami majd legközelebb utadba áll! Ezért van most fény a kezemben.
Hirtelen sziréna szakítja félbe mantrám, amit magamban mormolok, de tovább futok. Hozzám érve elhalkul, csak a fényét adja. Milyen okos! Nekem most csend kell és fény. Látod, van, hogy a vészhelyzettől látsz jobban. Mintha még lassított is volna, hogy bevilágítsa az utat előttem. Így már láttam, merre van az arra, mi vár rám a következő pár tíz méteren.
Az út már fogyott, visszafelé haladva. Valamiért csak most figyeltem fel a szakadékra. Eddig nem volt itt… Hol vagyok? A sötétség ennyire felülbírálja a szokásost? A szelíd patak partja most rémisztő mélységet mutatott. Óvatosan egyensúlyoztam a kifeszített kötélnek tűnő medertetőn. Nem, most nem pusztulhatok. Ugyan hív a mély, de bátor vagyok. Máskor is továbbjutok ilyen utakon, most is lendületben maradok.
Ismert minden, ha kell csukott szemmel is végigfutok. Akkor meg, mit parázok? A sötétséget nem én választottam, most nyitva a szemem, mégsem látok egyenesen. De vannak támpontok, csak ki kell nyújtanom a kezem. Ott a fény. Már a másik kezemből árad elém. Csak követnem kell. Az majd hazavezet.
Mikor megnyugszom, az út finise közeleg. Akkor veszem észre, a fény máshonnan ered. Lámpám helyett a kandeláber vezet. Égi jelként, mikor kellett, nyújtott kezet. Az út túl felén a mentő, itt a közvilágítás adja a fényt. Nincs mitől tartanom, mindvégig látok annyit, amennyi éppen elég. Innen meg már biztosan hazajutok.
R.É.K.A.
Nőinspirátor
