Én tökkelütött...

Édes, drága, jó – egyik – nagymamám, mostanában nagyon tökös kedvében van. Nem tudok úgy eljönni tőle, hogy szatyromban két-három, kisebb-nagyobb tök ne lenne. De nem bánom, így egész úton hazafelé tök jó kedvem van! Hogy otthonomban is kitartson a jókedv, elég a hűtőt kinyitnom és készítenem egy tököset.

Mami, isteni sütőtök krémlevessel kínált nemrég, alig győztem dicsérni – valószínű itt „hibáztam” el, ezért a gyakori zöldség adomány.  Persze, a tök finom ízeken felbuzdulva én is nekiláttam a levesnek, mi több másodikként kiegészítettem egyéb zöldekkel, sárgákkal, pirosakkal és fehérekkel és ízletes tökös-zöldséges rizst varázsoltam magamnak.

Nem tudom, a felnőtt többség hogy áll a kérdéshez, de gyerekként nem nagy favorit volt a tökfőzelék nálam. Még jó, hogy ahogy növünk változunk, és sokban módosul az ízlésünk. De szerencsére a változás nem csak a fizikai fejlődésünkhöz párosul, hanem folyamatosan hat ránk és formál minket.

Így jártam a lencse esetével, amit gyermekként még imádtam, de ahogy „tudatomra” ébredtem, nem bírtam megenni.  És mi történt? Kb. fél éve egyszer csak megkívántam, azóta pedig egyik kedvenc főzelékem! És hosszú évek óta végre ismét nagyon várom a hamarosan érkező újévi lakomát!  

De nem csak ízlelőbimbóimat stimulálja a változás, hanem gondolataimat is. És egy idő után, azt vettem észre ez a kettő összeért és ízlésem idomult új gondolkodásomhoz. Hogy jobban megvilágítsam ezt a már-már misztikus eseményt, példaként említem a cukorhoz fűződő viszonyom.

Mint „normál” ember én is cukrot cukorral ettem, no nem tudatosan, hanem mert mindenben volt, amihez nyúltam.  Az volt a legmegdöbbentőbb számomra, amikor még a kedvenc sonkám összetétel listájában is találtam cukrot… talán ez tehette fel az i-re a pontot és határoztam el, kizárom a cukrot az életemből. A komoly döntést, azután nagy erőfeszítések követték, mert elég nagy feladatot jelentett cukor nélküli ételeket találnom. És, amikor végre találtam is olyat, semmit nem élveztem az ízéből – hiszen nem volt benne cukor! Amely olyan átkozottul módosítja ugyanis az ízeket, hogy hiába ettem ugyanazt, többé már nem ugyanazt az értéket adta.

Tényleg nem könnyű a változás – de annál hasznosabb! Mára már nem jelent problémát olyan ételt választani, ami biztos nem tartalmaz cukrot és egyszerre élvezetet is nyújt. Mert most érzem igazán azt, hogy milyen mennyei ízek is vesznek bennünket körül! Itt van, mondjuk a tök! Valljuk be: tök ízetlen… de amikor sós-borsos vízben megpuhítod, összeturmixolod és teljes kiőrlésű liszttel-tejföllel behabarod, valahogy megtelik ízzel! És, ha még feldobod egy kis fokhagymás pirítós kockával – persze barna kenyérből, akkor aztán rájössz, miért találtam mamim töklevesét egyenesen isteninek!

Ezek után szóljak még bármit is, a rögtönzött tökös rizottómról…? Egyszerűen fenséges... főleg, hogy még októberben is ehetek mellé a nagymamim roppanós kovászos uborkájából!

Hogyé' kilója?

Teszi fel a kérdést egy kendős asszony a piacon. A válasz egyszerű. Persze piaca válogatja, sokszor érdemes körülnézni, mielőtt nagy tételben vásárolnánk a befőzéshez. De a zöldségen kívül más piac is létezik, amelyet sokkal gyakrabban látogatunk, mint azt gondolnánk.

Én vegetáriánus vagyok, de mindennap járok a húspiacon. Elég, ha kiteszem a lábam a lakásból pár perc sem telik bele, máris ott vagyok, ahogy találkozom valakivel a lépcsőházban vagy az utcán. Még az sem kell, hogy az illető férfi legyen, mert valljuk be, mi nők is felmérjük egymást!

Az egész életünk egy nagy piacon zajlik. Ha már elkeltél, ha még nem, mindannyian portékák vagyunk a polcokon. A kérdés: mit gondolsz, mennyit érsz? A válasz jelentősen befolyásolja napjaidat, jelenedet és jövőd. A múltad nem számít! De az nagyon is igen, hogy most mit gondolsz magadról, mennyire tartod értékesnek magad.

Felkapott téma mostanában a NŐ. De valójában mindig is az volt, hiszen amióta jelen van, azóta foglalkoztatja az emberiséget. Sok háború tört ki egy-egy nő miatt akár a történelemben, akár csak a környezetünkben... és feltételezem, hogy ez így is marad.

Sokan vagyunk és végeredményben egyformák is: normál esetben ugyanolyan testrészekkel, szervekkel rendelkezünk. Akkor mi a különbség nő és nő között? Lényegében egyet találtam. De ez az egy mindent visz!

Én se tudtam mindig, hogy ez ennyire fontos, de aztán gondoltam egyet és megváltozott minden. Ami bent volt, az kint is látható lett. Mert az sem elég, hogy én tudom, másnak is tudomására kell hozni, hogy mennyit ér egy nő !

Haj-jajj...

Érdekes felfedezést tettem újabb 2 in 1 kategóriában a minap. Említettem már, hogy nem vagyok egy unatkozó típus? Ha egy adott idő alatt két dolgot is elintézhetek, az maga a tökéletesség. Kevés annál felemelőbb érzés van számomra, mikor egy feladat elvégzésével rögtön kettőt kipipálhatok. Úgy látszik, ahogy más nőket az akciók hoznak lázba, engem a „két legyet egy csapásra” dolgok motiválnak!

Bevallom, mostanában sokat dolgoztatom szegény Szundit. Volt olyan, hogy vagy két órán keresztül tíz percenként munkába állt és fegyelmezetten ébresztett – mindhiába. Szerencsémre, azért az akkumulátor töltöttségére oda szoktam figyelni, így a hatalmas feladatban, amivel megbíztam, nem merült le teljesen!

Ilyen ébredésekkor a sok Szundi után jön Ügyi-Fogyi és persze Okoska: „Mert mondtam én neked éjfél körül, hogy most már ágyban a helyed! De nem, ilyenkor nem lát, nem hall Dömötör is beköszön, és persze már csak akkor kap észbe, mikor szinte újra pirkad odakinn.” Szegény Ügyi-Fogyi meg ügyeskedhet, hogy mindaz, amit elterveztem reggelre, meg is valósuljon még munkába indulás előtt.

Na, ilyenkor, aztán igazán élvezném a modern technika vívmányát a 2 in 1 kávét – feltéve, ha hódolnék ennek a szenvedélynek. A zöldteával sajnos még nem sikerült gyorsító és valamivel vegyítő eljárást kitalálnom, így kénytelen voltam máson törni a fejem. Ezt, Okoska szerencséjére nem kellett sokáig tennem, mert hamar jött a felismerés.

 A történethez persze az is hozzátartozik, hogy jelenlegi lakóhelyemet eredendően nem nekem szánták. Ezért kezdetben meg kellett birkóznom kisebbségi komplexusommal, mert a tükör épphogy a fejem búbját mutatta csak és a tusfürdő elérése sem volt egyszerű eset. A lakás tulajdonosa ugyanis kb. két fejjel magasabb, mint én, így a „szokványos”, két méteres fesztávhoz méretezték a fürdőszobai berendezéseket.

De hogy mennyire igaz, hogy minden rosszban van valami jó: Ügyi-Fogyinak köszönhetően a sietős reggeleken sem kell kihagynom a tornát. Minthogy pipiskedve látom csak magam rendesen a tükörben, ez adta az ötletet, hogy hajszárítás közben, ha már a karom erősödik, a lábam se lazsáljon. Miközben azon ügyeskedem, hogy rakoncátlan tincseim egyenesen száradjanak, lábujjhelyre állva, majd visszaereszkedve kitűnően erősíthetem a vádlim. De ha a gyakorlattal még se akarok cirkuszban fellépni, már az is elég, ha folyamatosan úgy teszek, mintha 15 centis tűsarkon álló fodrász lennék.

Ezek után már felüdülés, mikor végre lefuthatok az ötödikről, és megérkezem munkahelyemre, a hetedik emeletre… persze le és föl is a lépcsőt használva!

Kész zöldség az egész

Be kell valljam, nem vagyok tündér. Jó, azért ördög sem! Valahogy a kettő között. A lényeg, hogy mindig megoldom. Néha segítséget kérek, néha meg kutatómunkát folytatok, de a végén általában megéri!

Szeretek újdonságokat kipróbálni, új dolgokat felfedezni, olyat csinálni, amit előtte még nem. Így vettem egy dobozzal belőle is. És szeretem a színeket, ahogy egymással keveredik a piros, a sárga, a zöld és ezek különféle árnyalatai. Merthogy a pirosból is kétféle van: a puha, fénylő, élénk színű és a kemény, kissé fakóbb tónusú. Aztán vannak az eltérő sárga csíkok, amik elvegyülnek a hajszál vékony és a húsosabb zöld között. És végül egy pikáns kompozíciót alkot az is, mikor a zöld a pirossal párosul. Persze ez mind fokozható és kiegészíthető további színekkel, formákkal és állagokkal. De jelenleg most ennyivel is beérem.

Na de, kanyarodjuk vissza a rejtélyes dobozhoz, mert ez is egy újabb színfolt a már amúgy is színes kavalkád fölött. A doboznak mondhatni se színe, se bűze, amolyan semmilyen. De pont ez a jó! Ebből még bármi lehet. Sőt, ha szétbontom, még tippeket is találok rajta, hogy mit kezdjek vele. Végigböngészem az ajánlatot és rájövök, hogy nem vagyok elég felkészült. Egy nagyon fontos dolog hiányzik, amely úgy tűnik a  leggyakoribb  társa – ezt fel is jegyzem, hogy mihamarabb pótoljam. De addig is meg kell oldani ezt a feladatot, ha már előkészültem rá! 

A terv a következő: amit tudok, helyettesítek, aztán meglátom, mi lesz belőle…
Hát megláttam, és megszerettem! Egy pillanat műve volt csupán! Így eldöntöttem – ezt máskor is akarom!


Mivel – mondtam – nem vagyok egy konyhatündér, Te is nyugodtan elkészítheted! Én összeszedtem minden zöldet, pirosat és sárgát, amim volt: saláta, uborka, paradicsom, sárgarépa, káposzta, csíra és paprikával töltött olajbogyó. Fogtam a dobozból kicsomagolt tofut, vastagabb szeletekre vágtam és sóztam, borsoztam mindkét oldalát. Majd szójaszósz helyett – amit mielőbb beszerzek – tökmagolajat locsoltam az ismét átforgatott darabokra. Végül pár órára lecsuktam, gondolkodjon csak el a tettein. A hűvösből kiszabadulva már ment is a forró extra szűz olivaolajba és gyors sercegést követően már landolt is a színegyveleg tetején. Most már nem mondanám, hogy illattalan, színtelen volna. Ellenkezőleg, csak arra várt, hogy végre ráharapjak az ízére.

Hát mit mondjak? Horogra akadtam! Pompás ebédem volt a sült tofus saláta.

Ez nem kacsa!

Kedvenc szakaszomhoz érve – amely azt a jelzést adja, hogy a nagyját már letudtam – most már tudatosan fürkészem a vizet. Volt olyan elbambult vagy inkább nagyon koncentrált (ezt, így utólag eldönteni se tudom) állapot, mikor kicsit oldalra is szökkentem, újra visszatérve a földre, ahova futócipőm rendületlenül oda-odacsap. Aztán jött a minden helyzetben remekül alkalmazható mosoly, mert összeállt a kép: ők odalent a mederben, én meg idefent a parton. Baj nem lehet, míg ki-ki a saját helyén halad.

Aztán azon kezdtem morfondírozni, hogy milyen csodálatos teremtmények, és végül is tényleg, ki lehetett előbb a tyúk vagy a tojás? Mi tanítjuk őket, vagy inkább minket tanítanak? Merthogy, úgy vettem észre, – szokott köreimet futva – hogy három fajtájuk van. Az egyik, amelyiket inkább tanítani kéne, mintsem őt követni, amely nagy átverés is lenne, mert nem jutnánk túl messzire. A másik már valamennyire okoskodik, ügyeskedik és halad is előre. Na de, amelyik rám ijesztett, az a legérdekesebb! Vele leülnék egy kicsit, csak félek, a nyelvi nehézségek közénk állnának.

Szóval van az egy helyben álló. Ő az, aki rettenetesen fáradt lehet a nap végére. Hiszen mindent megtesz azért, hogy haladjon, de valahogy mégsem megy neki. Érdekes, hogy fel sem tűnik számára, hogy a környezet sem változik, miközben ő erőlködve teper. Erős árral pont szemben, keményen küzd, de mindhiába, egy centi sem sok, amit legyőz.  Az is érdekes, hogy a többiektől sem tanul. Magányos harcosként csak zavarosra kavarja a vizet, de, de, de... semmi! Tulajdonképpen azt is hiheti, ő a győztes, hiszen a startvonala megegyezik a céllal…

Az "oldalas" egy érdekesebb karakter. Ő már rájött, hogy más utat kell választania, ha előbbre akar jutni. Így hát fogja kis tappancsait és munkára kötelezi őket, csak nem a legkézenfekvőbb módon. Hiábavaló lapátolás helyett inkább totyog. De legalább iparkodik… csak nagyon lassan halad és sok veszélyre számíthat útközben. Ott vannak rögtön az éles kövek, a bizonytalan oldalfal, lehet egy-egy örvény, vagy akár több víz alatti akadály is. Persze, ezeket mind biztos számba vette, ha ezt a módszert választotta. És, ha valami fenntartja, vagy bizonytalanná válik a talaj, még mindig kéznél – akarom mondani – lábnál a lapát, maximum többet időz a napos szakaszon, hogy minél hamarabb megszáradjon.

És végre elérkeztünk kedvencemhez. Ő az, aki szabadon szárnyal, repül, majd kényelmesen élvezi kisebb munkája gyümölcseit. Ő hamar rájön, hogy árral szemben nem érdemes. Kis próbálkozás után, mikor látja, hogy erőlködése árán verejtékével csak táplálja a vizet, megnézi a további lehetőségeket. Lapátját oldalirányban mozgatja, míg partot ér. Oldalas barátját követve ő is oldalazni kezd a meder szélén, de szembesül a lassú és körülményes tempóval. Ekkor új ötlete támad, mert nem csak teste, de elméje is szárnyal, így szárnyait kitárva, néhány erőset csapva már egész más szemszögből látja a világot. A kezdeti nehézségek után már csak néha szükséges egyet legyintenie, inkább csak használja a természeti törvényeket és élvezi az elé táruló látványt. Mikor úgy érzi elég utat megtett, gyönyörű landolással, hullámokat gerjeszt testének mindkét oldalán – ez a hang volt az, ami felébresztett gondolataimból. Majd megfordul, és az egyik áramlatra hasal, így élvezi azt az utat visszafelé, amit az imént a levegőben tett meg. Érdekes, hogy ezeken a példányokon szinte látszik is, mennyire élvezik az életet. A folyó csak folyik, ők pedig elengedve magukat csordogálnak a vízzel együtt lefelé.    


Azt hiszem mindhárom típus megtalálható bennem is. Vannak helyzetek, amikben még én is egy helyben, árral szemben erőlködöm. Van olyan szituáció, amikor már óvatosan ugyan, de még csak totyogok előre. De bevallom, szárnyalni, majd úszni az árral szeretek a legjobban.


Talán következő futásomkor mégis megpróbálok beszélgetni a kedvenc kacsámmal. Hagyom, tanítson meg oly könnyedén venni az életet, mint ahogy ő szárnyra kap, ha ellenállást érez a vízben.    

Csupán egyetlen közöst fedeztem fel hármukban. Mindannyian bizonyos időközönként így láthatók csak:

2 in 1

Nincs időm! Talán a „jaj, ne is kérdezd” után ez a második leggyakrabban használt kifejezésünk. Ez azért is jó, mert szinte minden helyzetben, mindenkinek, minden kérdésre tökéletes válasz lehet. Egy olyan mondat, ami mögé nagyon szeretünk behúzódni. Milyen puha, meleg takaró is ez… olyan jólesik beleburkolózni, hiszen alatta ott a védelem, a bársonyos, jóleső érzés: a legmegfelelőbb kifogás. Huh, ezt a terhet is levehetem a vállamról! Többé nem nyaggatnak, végre megnyugodhatok és fellélegezhetek!

Igen ám, de a fűtött takaró alatt egyszer csak elkezdünk izzadni. És egy idő után, már hiába dobjuk is le magunkról a melegítőt, csak úgy csurog rólunk a víz. Vagy azt is be kell ismernünk, hogy a paplan alól kénytelenek vagyunk kibújni néha és begyújtani. Mert egy darabig befűthetjük saját magunk a helyiséget, na, de azért lássuk be, vannak korlátaink!

Időtlen országban élünk (és most folytathatnám milyen emberekkel... amit persze csak a rím kedvéért tettem volna!). És van még egy, amiből nincs. Igen, a pénz. Idő és pénz, ez a vesszőparipánk. De azért a mérleg másik serpenyőjébe is tett a Jóisten valamit, ami pedig nem más, mint a lelemény.

Csakhogy én se lógjak ki annyira mégse a sorból, kidolgoztam a saját takarékos menümet. Só, bors, víz meg egy kis ez meg az. A lényeg a leleményen van, a kombináción. És most kérlek, vesd le a takaród, mert ezek után nem lehet kifogásod Neked se!  

Már nem is tudom, mi fortyogott a fedő alatt, mikor nagyon nagy szükségem lett volna mind a két kezemre, így mit tehettem mást, befogtam a lábamat is a munkába. Ügyesen működött a dolog, kezemmel elintéztem, amit akartam és a tűz is égve maradt! Tudni kell ugyanis, hogy rettentő sokáig tart, amíg belenyugszik sorsába a gázrózsa, hogy parancsra  kell virítania!

De ahogy a „hátrányból lett előny” történetek szólnak, megszületett az új comb és popsi erősítő gyakorlat.  Csak tessék elképzelni – én a szemed, ahogy, most kikerekedett; Te meg a gyakorlatot a tűzhelynél – egyik térded felhúzod és nyomva tartod vele a megfelelő kapcsolót, míg a kezed és felső tested felszabadul, így a szerencsés helyzetben lévő hölgyek, közben a mosogatást is letudhatják!

De akkor máris javítom a címet 3 in 1-ra, mert az már tényleg a nagybetűs álomnő, aki egyszerre mosogat, főz és még tornázik is! No, akkor kérem szépen, mi az, hogy nincs idő és pénz?

Tessék csak a konyhába fáradni és főzni valami finomat! Kezdődik a konyhaaerobik!

 

 

Jó tanács: egyszerre csak egy gázrózsát gyújts meg…

Elnézést kérek az elektromos főzőlappal rendelkező hölgyektől… majd leleményeskedem arra is valamit...!

Mit csinál Szabi Laffában?

Annyira egyszerű a már megszokottat, kipróbáltat követni. Beállni a sorba, utánozni a tömeget. Sokszor kapom rajta magam, mennyire a szokásaim rabja vagyok. Régen nem tűnt fel ennyire. Miért tűnt volna, hiszen ott álltam a sorban… Jött a mosoly, a szokásos kérdés, a szokott válasz, a sürgés-forgás, néhány pillanat, fizetés, helykeresés, össz-vissz 15 perc és kész! Majd pár óra és kezdheted előröl, mert már nem is emlékszel rá!

Most már tudatosan máshogy van.

De miért nem itt kígyóznak éhesen? Igaz, én is féltem először, mit kapok! Engem is elriasztott kezdetben a termőföld neve az étlapon… De aztán nem volt gond, látva mit és hogyan, minden félelmem elszállt és helyébe a kíváncsiság költözött. Végül alig vártam, hogy képet alkothassak a szokatlan nevekről.

És így került Szabi is Laffába! Gasztronómiai utazásom egyik nagyszerű állomása Laffa szigete, a Közel-Kelet varázslatos világa. Frissen még kemencei forróságot áraszt, így hűvösebb napokon melegen ajánlott! És ahogy elvegyül rajta a padlizsán, tojás, saláta, uborka és káposzta… amelyek közt nagyszerű körítésül szolgál a csodás összhangot alkotó csicseriborsó- és szezámkrém.

Ezek után nem is csoda, hogy a finom és egészséges, tápláló ízekre éhes száj, mint az égbolt kincse nyílik meg, ezt hallván „tárulj szezám!” És eddig még nem érzett íz-kavalkád árad szét, melyet nem győzöl atomjaiként azonosítani. A nagy feladatból a nyers káposzta roppanása térit újra magadhoz és az a mennyei tudat, hogy végre nem csak fenséges, de egészséges is a lakoma.

Többek közt ezért is örülök annak, hogy már kilógok a sorból. Bár a mosoly és a kérdés ugyanaz itt is, a válasz azonban új. Így megnyugszik a test és egyaránt a szív. Pedig ez is gyors és mégis… más!

Szóval, már egyre gyakrabban veszem észre, hogy sabih laffában… 

Az iskoláját!

Az őszi megszokott meleg kuckóm helyett, ma a teraszra gubóztam az elmaradhatatlan zöldtea, reggeli gyümölcstál és az éppen aktuális kedvenc könyvem társaságában.

Milyen tökéletes nap!

A könyvet sokáig nem nyitottam ki, csak szimplán élveztem a pillanatot. Bőrömön régen éreztem ennyire finomnak a nap sugarait. Már nem éget úgy, mint két hónapja, most már csak hihetetlen erejét kínálja, hogy töltekezzünk belőle télire.

Az autók morajlása sem zavaró. Most minden csendes és nyugodt. Frissen mosott ruháim, mellettem száradnak az üde levegőn. Ma azon is csak mosolyogtam, hogy néhány darab közülük új színt kapott…

Most már tudod, van még mit tapasztalnom! Hja igaz, mindannyian az élet iskoláját járjuk. Ki így, ki úgy. Ki tudatosan, ki tudattalanul. Ki jelesre, ki sokat ismételve.

Néha elkap egy furcsa érzés. Olyan, mintha Santiago bőrében lennék és rólam szólna a történet. Hasonlóképpen nyílt ki előttem is a világ, mikor beiratkoztam. Lassan három éve már ennek, és mennyire más lett minden!

Kedvenc tantárgyaimból könnyen vizsgáztam, sok dicséretet kaptam. De voltak intők is, és megrovásban is részesültem. Most talán azt gondolod, nem lehetek ennyire rossz tanuló. De igen, és képzeld, még élvezem is! Jó, bevallom, néha unom az ismétlődő leckéket, de egyszer, csak megtanulom végre! Aztán jöhet egy még nehezebb, magasabb szint és így tovább.

Hogy meddig?

Ha most felsőfokú oktatásban részesülnék, azt mondhatnám, már látom a végét. De ez nem olyan iskola. Szerencsére, nem tudom meddig tart, ha tudnám, valószínű máshogy tennék! De ez így jó! A most jó, a holnap meg úgyis rajtam múlik!

Közben leesik, mégsem lehetek Santiago, nem ismerem az „apját” sem! Pedig milyen jó lenne! Mennyit tanulhatnék tőle!

És tanulok is, Az Élet Iskoláját tovább olvasva…    

A könnyebb tényleg gyorsabb?

Ahogy zártam az ajtót, egy pillanatnyi hezitálás után, futó mosollyal a szám szélén követtem éjjeli elhatározásom és a lépcső felé vettem az irányt.
 

Hiába a majd 10 centis sarok és a pár kiló plusz: vállamon laptopom, egyik kezemben kis táskám, másikban papírtáskám a frissen készült ebédemmel és napi jegyzeteimmel – elindultam lefelé.

Még alig tettem meg két métert – magasságban – kulcsomat gondosan táskámba helyezve próbálgatom, milyen elosztásban kényelmesebb a teher cipelése. Mikor kezdeti lépéseimből felnézek, előttem az alsó szomszéd. Az idős bácsi, kezében egy összegyűrt szatyorral, úgy tűnik nem határozta el magát az éjjel – valószínű, nagy reformok kitalálása helyett inkább alvással mulasztotta el a sötét órákat.

Köszönésünk után szinte ugyanazon másodpercben zárult mögötte az ajtó, és került a levegőbe jobb tűsarkam, hogy újabb lépcsőfokra ereszkedjen. Nyugodt és egyszerre koncentrált lépésekkel haladtam egyre közelebb a földszinthez. Közben fordulónként ellenőrizhettem, hogy állunk. De az első emeleten tűnt fel csak igazán, hogy fej-fej mellett, vagy inkább „láb-gép” mellett haladunk.

Mikor a bácsi újra előttem állt, már vízszintes talajon lépkedtem felé nagy mosollyal arcomon. Kikerekedett szemmel, lassan togyogva a liftből, csak ennyi hagyta el száját: „egyszerre értünk”.


 

Ma reggel – mint általában minden reggel – siettem. A pár másodpercnyi vacilálás oka még ötödik emeleti ajtóm előtt is pont ez volt. Végül győzött az egészséges életmód elhatározásom, és lift helyett a gyalogutat választottam, hogy lejuthassak a ház előtt parkoló autómhoz. Egy pillanatig még megfordult fejemben, hogy nincs most a lépcsőzésre idő, rohannom kell. És lám, ha nem is nyertem, de nem is vesztettem időt azzal, hogy csupán agyam mellett a testemet is használtam ma reggel.

Az már csak az autóban jutott eszembe, hogy az alig 50 éves lift technikája miatt rendesen ráfáztam volna, ha a látszólag könnyebb utat választom. A bácsi már előttem hívta a masinát a negyedikre, így csak szomszédom utazása után érkezett volna hozzám, az ötödikre a kényelmes életformánk egyik nagy kedvence: a lift!