Váltózuhany

Egészségmániám újabb perverzióval bővült: reggelente apró tűkkel simogatom magam!  Na persze nem szó szerint, de sokszor úgy érzem, mintha egy kemény fakír lennék, aki mindent kibír. Már régóta terveztem, hogy rendszeresítem a hideg-forró váltózuhanyt, de nem is értem miért… nem vitt rá a lélek – eddig! Most azonban könyörtelenül tűröm a jégcsapok böködését felváltó lávakitörést.

Közben arra jöttem rá, hogy bár észre se vettem, mégis, eddig is, már évek óta használom a váltózuhanyt – csak nem a fürdőszobában.

Érdekes felfedezés volt számomra, hogy a forrót mennyivel jobban viselem, mint a jéghideget. Hiába gőzölgött a fürdő, párásodott a tükör, a bőröm még bírta az égető bizsergést. Bezzeg, ha hideget kaptam, már alig vártam, hogy újra melegség fusson át.

Az is feltűnt, hogy amíg csak a lábamat égeti a forróság, vagy hűti a jeges víz, addig sokkal jobban tűröm a viszontagságot, de ahogy jön egyre feljebb, a kín is egyre gyötrőbbé válik. Az arcomban nehezen viselném a percekig tartó késdöféseket, ellenben a testem alsó részén, némi mazochizmus árán ugyan, de elviselhető a váltott vízsugár. Hm… a pohár is akkor ömlik ki, amikor megtelik, és mi is akkor sokallunk be, ha elszáll az agyunk… és nem a lábunk. Hm… milyen érdekes! Amíg a kellemetlenség alacsonyan van, addig még elvagyunk vele, de ahogy közeledik az elménkhez, úgy erősödik a fájdalom, és csökken a tűrőképességünk küszöbe.

A langymeleg veszélye az, hogy biztonságot ad. Abban úgy elvan az ember: se nincs melege, se nem fázik, csak úgy van. Aztán jön valami, és hirtelen túlforró lesz a helyzet, hevesebben ver a szív, izzad a homlok, és bár még ez sem túl gáz, azért ezzel élni elég veszélyes.
Vagy épp hidegzuhanyként ér bennünket a változás szele, és jéggé fagyva, fogvacogva rázkódunk a stressztől. Azt már embere válogatja, hogy kinek melyik csúszik jobban, mi az, amit elvisel. De az átmenet mindenképp fáj! De jaj, mennyire hasznos is egyben!

A váltózuhany jót tesz a bőrnek, méregtelenít, stimulálja az immunrendszert, frissíti a vérkeringést és felébreszti téli álmából az embert. Sokan mégse gyakoroljuk. Jó a semleges langymeleg – az is megtisztít a kosztól. Persze! De, ha az kell, hogy felkorbácsoljon a valóság, ki kell mászni a pocsolyából, és erős vízsugárral lemosni a cipőnkre tapadt sarat. Ez nem kényelmes, pláne nem mindennap.

Elterülhetünk a kellemesben és áztathatjuk magunkat, amíg bőrünk teljesen aszott nem lesz. Vagy meglovagolhatjuk a hullámokat, tudva, hogy olykor az északi sark fagyaszt, olykor a pokol bugyra éget. Vagy gerjeszthetünk magunknak vulkánkitörést, de száműzhetjük magunkat jégbarlangba is. A lényeg: tudjuk-e mit, miért teszünk?

Tudom, hogy a langyosból forró lesz, utána hideget kapok, azután újra tűz és jég, majd megint föld és ég. Az eredmény? Vacogva, de frissen törölközés. Edzett szív, bőr, vérkeringés; tiszta fej; fagyott mosoly: ezt is megcsináltam! Ettől egyszerre acélosodik test, szellem és lélek. Hideg tél után még kellemesebb a tavasz, a forró nyár után még enyhítőbb az ősz. Rájöttem, nekem kell az extrém hideg-meleg, hogy kiélvezzem a köztes nyugodt időt! De tudom, olyan is van, aki forrón szereti…

R.É.K.A.


Remek Élet
Egészséges élet- és gondolkodásmód, érzelmesen

Bújj-bújj zöld ág...

Merész dologra vállalkoztam. Olyanról szeretnék beszélni, ami megfoghatatlan, leírhatatlan, láthatatlan – lehet, hogy nem is létezik? De! Tudom, hogy van! Igaz, én se tudom megfogni, leírni és látni… de érezni… azt lehet! Egész életünkben vágyunk rá és ezt hajszoljuk szüntelen. Akár akarjuk, akár nem, akár beismerjük, akár nem, akár tudunk róla, akár nem – mégis ez vezérel bennünket. Érdekes paradoxon: nem tudjuk megfogni, mégis elérésére törekszünk, nem tudjuk leírni, mégis szavakat keresünk, nem tudjuk meglesni, mégis ezt fürkésszük.

Ha ennyire álomszerű, miért van ekkora jelentősége az életünkben? Sőt, hogy beszélgethetünk róla úgy, hogy a másik azt se tudja, miről mesélek? Amit számomra jelent, egyáltalán nem biztos, hogy másnak is ugyanaz… sőt!

Mindenkit ez irányít. Mindenkit a sajátja irányít. Hogy lesz így egyezség? Ha még magunk se tudjuk megfogalmazni, hogyan tudná más, mi tesz minket azzá?

És mégis, az egyik leggyakoribb szó a világon. Könyvek, dalok, mesék, tanulságok, filmek és életek szólnak róla. De ha kérem valaki segítségét, nem érti, mit keresek… de hogyan is érthetné? Erről szól az életünk és mégsem foglalkozunk vele! Még saját magunk előtt sem tiszta, mit jelent számunkra! Hogy tudna így nekünk valaki bármiben is segíteni, legfőképp abban, hogy annak érezzük magunkat?

Merész dologra vállalkoztam. Már régóta filozofálok magammal, az érzéseimmel. Nem, még én sem tudom a pontos definíciót. Arra van az életünk, hogy a végére érve teljes képet alkothassunk múltunkkal, történéseinkkel, tetteinkkel, mosolyainkkal. De a tantusznak nemcsak a végén kell leesnie… az már régen rossz, ha ebben bízva éljük felelőtlenül napjainkat. Rá kellett ébrednem, minden pillanat egy újabb esély, hogy megfejtsem, érezzem! Mióta kinyitottam a szemem, több száz csoda várt rám és még milliónyi várakozik a felfedezésemre. Már ez a tudat önmagában – azt hiszem – lehet a BOLDOGSÁG!

De ami nekem az, Neked nem biztos, hogy az! Én már tudom, hol keressem! Te tudod, a Tiéd hova bújt? Helyetted én sem tudom megmondani, de a keresésére elindulhatunk együtt… előbb-utóbb, minden szükséges tévutat bejárva, előkerül mindenki BOLDOGSÁGA! Van türelmed a játékhoz? Itt „Game Over” után is folytathatod. Az idő persze véges és gyorsan folyik, ha egy zsákutcába érsz – még nincs vége! Rögtön ott egy másik út! A „The End” csak akkor jön, ha feladod - és akár élhetsz is még utána évekig.

Mire vágysz? Hogy legyen már vége? Vagy legyen végre „Happy"... és azután majd „End”?