A láthatatlan csapda

Szeretem a reggeli szertartásaimat. Amikor akkor kelek fel, amikor terveztem. Amikor csendben lehetek még egy ideig. Amikor a rítus szerint haladhatok: az éppen aktuális reggeli ital elkészítése és elkortyolása, miközben a gondolataimba, egy gondolatébresztő könyvbe, vagy egy oktatóanyagba takarózom vissza még egy kicsit, mielőtt megadom a nap lendületét a reggeli futással.

Ha ebben megzavarnak, (vagy megzavarom magam) hajlamos vagyok a tüskéimet kidugva sündisznóként gyorsan végiggurulni a napon, hogy inkább jöhessen az újabb reggel – egy esély a tökéletesen végrehajtott szeánszra!

Na, persze most nem így tettem! Ha így tettem volna, nem osztom meg Veled, mert akkor már rég aludnék, várva az új reggelt!

Rájöttem, hogy csapdába kerülök, mikor ezt játszom! Mert az elvárás valójában egy láthatatlan csapda, mint a pókháló, amit messziről észre sem veszel, csak amikor már szedegeted le az arcodról. (Hacsak nem vagy Shrek vagy Fiona, akik örömmel csemegéznek vattacukorként belőle!)

Miért várom el a reggeltől, hogy csak úgy kezdődhet, ahogy azt én elterveztem? Miért várom el magamtól, hogy akkor keljek, amikorra tervezem és nem akkor, amikor a testem jelzi, hogy már kelne? Miért baj az, ha a gőzölgő kávé másvalaki kíséretében, és egy jó beszélgetés társaságában indul, és nem bevackolva a magányom háborítatlan odújában?

Az a baj, hogy az elvárás nem magányos, soha nem áll egyedül! Mindig velejár a hibáztatás. Ha van elvárásom, lesz kudarcom, csalódni fogok, amiért ludast keresek és jobb híján saját magam hibáztatom. Ha pedig van jobb, akkor meg más látja kárát, aki remek céltáblaként állhatja az okolásom.

De mondd, Kedves Elvárás, ki vagy és honnan jöttél? Akarattal nem kívántalak, az biztos! Már elnézést, ne vedd sértésnek, szívesen látlak (hú, de őszinte vagyok)… csak hát megnehezíted az életem: akadályokat, láthatatlan csapdákat állítasz elém és aztán röhögsz a markodba, ha belefutok. Márpedig futok, elég sokat, szinte minden nap!

El kell, hogy engedjelek! Ez pedig fájdalmas búcsú lesz, mert élő örökségként a társaságomért könyörögsz, és arra vársz, tovább is adlak, de értsd meg, nem akarlak! Menned kell! Akár Banderasként is búcsúzhatnék, ahogy könyörtelenül a mentolos gumira harapok…

Ha nem vagy olyan kemény, mint Antonio... ajánlom, ismerd meg dr. Menis Yousry-t és az Esszencia Szemináriumokat. Erre egy nagyszerű alkalom lesz Menis előadása szeptember 1-én, Budapesten:
"A szülői lét Esszenciája, avagy: mindenki volt gyermek valamikor..." címmel.

Gyere, tanulj, kerülj ki a csapdából – velem együtt!

R.É.K.A.


Remek Élet
egészséges élet – és gondolkodásmód, érzelmesen