Ez nem kacsa!

Kedvenc szakaszomhoz érve – amely azt a jelzést adja, hogy a nagyját már letudtam – most már tudatosan fürkészem a vizet. Volt olyan elbambult vagy inkább nagyon koncentrált (ezt, így utólag eldönteni se tudom) állapot, mikor kicsit oldalra is szökkentem, újra visszatérve a földre, ahova futócipőm rendületlenül oda-odacsap. Aztán jött a minden helyzetben remekül alkalmazható mosoly, mert összeállt a kép: ők odalent a mederben, én meg idefent a parton. Baj nem lehet, míg ki-ki a saját helyén halad.

Aztán azon kezdtem morfondírozni, hogy milyen csodálatos teremtmények, és végül is tényleg, ki lehetett előbb a tyúk vagy a tojás? Mi tanítjuk őket, vagy inkább minket tanítanak? Merthogy, úgy vettem észre, – szokott köreimet futva – hogy három fajtájuk van. Az egyik, amelyiket inkább tanítani kéne, mintsem őt követni, amely nagy átverés is lenne, mert nem jutnánk túl messzire. A másik már valamennyire okoskodik, ügyeskedik és halad is előre. Na de, amelyik rám ijesztett, az a legérdekesebb! Vele leülnék egy kicsit, csak félek, a nyelvi nehézségek közénk állnának.

Szóval van az egy helyben álló. Ő az, aki rettenetesen fáradt lehet a nap végére. Hiszen mindent megtesz azért, hogy haladjon, de valahogy mégsem megy neki. Érdekes, hogy fel sem tűnik számára, hogy a környezet sem változik, miközben ő erőlködve teper. Erős árral pont szemben, keményen küzd, de mindhiába, egy centi sem sok, amit legyőz.  Az is érdekes, hogy a többiektől sem tanul. Magányos harcosként csak zavarosra kavarja a vizet, de, de, de... semmi! Tulajdonképpen azt is hiheti, ő a győztes, hiszen a startvonala megegyezik a céllal…

Az "oldalas" egy érdekesebb karakter. Ő már rájött, hogy más utat kell választania, ha előbbre akar jutni. Így hát fogja kis tappancsait és munkára kötelezi őket, csak nem a legkézenfekvőbb módon. Hiábavaló lapátolás helyett inkább totyog. De legalább iparkodik… csak nagyon lassan halad és sok veszélyre számíthat útközben. Ott vannak rögtön az éles kövek, a bizonytalan oldalfal, lehet egy-egy örvény, vagy akár több víz alatti akadály is. Persze, ezeket mind biztos számba vette, ha ezt a módszert választotta. És, ha valami fenntartja, vagy bizonytalanná válik a talaj, még mindig kéznél – akarom mondani – lábnál a lapát, maximum többet időz a napos szakaszon, hogy minél hamarabb megszáradjon.

És végre elérkeztünk kedvencemhez. Ő az, aki szabadon szárnyal, repül, majd kényelmesen élvezi kisebb munkája gyümölcseit. Ő hamar rájön, hogy árral szemben nem érdemes. Kis próbálkozás után, mikor látja, hogy erőlködése árán verejtékével csak táplálja a vizet, megnézi a további lehetőségeket. Lapátját oldalirányban mozgatja, míg partot ér. Oldalas barátját követve ő is oldalazni kezd a meder szélén, de szembesül a lassú és körülményes tempóval. Ekkor új ötlete támad, mert nem csak teste, de elméje is szárnyal, így szárnyait kitárva, néhány erőset csapva már egész más szemszögből látja a világot. A kezdeti nehézségek után már csak néha szükséges egyet legyintenie, inkább csak használja a természeti törvényeket és élvezi az elé táruló látványt. Mikor úgy érzi elég utat megtett, gyönyörű landolással, hullámokat gerjeszt testének mindkét oldalán – ez a hang volt az, ami felébresztett gondolataimból. Majd megfordul, és az egyik áramlatra hasal, így élvezi azt az utat visszafelé, amit az imént a levegőben tett meg. Érdekes, hogy ezeken a példányokon szinte látszik is, mennyire élvezik az életet. A folyó csak folyik, ők pedig elengedve magukat csordogálnak a vízzel együtt lefelé.    


Azt hiszem mindhárom típus megtalálható bennem is. Vannak helyzetek, amikben még én is egy helyben, árral szemben erőlködöm. Van olyan szituáció, amikor már óvatosan ugyan, de még csak totyogok előre. De bevallom, szárnyalni, majd úszni az árral szeretek a legjobban.


Talán következő futásomkor mégis megpróbálok beszélgetni a kedvenc kacsámmal. Hagyom, tanítson meg oly könnyedén venni az életet, mint ahogy ő szárnyra kap, ha ellenállást érez a vízben.    

Csupán egyetlen közöst fedeztem fel hármukban. Mindannyian bizonyos időközönként így láthatók csak: